Újabb klasszikussá nőtt St. Andrea brand. Az Áldás. A recept nem sokat változott a kezdetekhez képest: 3000 körüli, kékfrankosra épülő bikavér, melynek több nagysikerű évjárata is volt már (2003, 2006). Aszalt szilvás illat, konvencionálisabb a többi St. Andrea borhoz képest. Ízben húsosabb, rághatóbb. Telt és nagyon szép formában van most. Évek óta csalhatatlan tipp bikavérből.

Szokatlan illat, zárt most még, de a hordó vaníliája még uralja. Krémes, jó struktúrájú bor. Sok gyümölcs, jellemző egri hangulat. Lesz belőle szép bor, egyelőre még kibontatlan tehetsége emeli ki.

Fontos formálódáson esett/esik át a Bormustra, ami azért különösen fontos, mert nem nagyon van borverseny idehaza, mely a csillogó matricák mellé igazán komoly presztízst is nyújtana. Továbbra is ígéretesnek érzem ezt a nemzetközi irányt, mellyel nem csak az idehozott külföldi szakértők segíthetnek népszerűsíteni borainkat (blogjukban és más egyéb felületeken), de felénk is egy olyan tükröt tartanak, melyből idén is rengeteget tanulhatunk (ez persze már rajtunk áll, hogy ezt be tudjuk-e fogadni). Ahogy pedig a köszöntőben Jásdi István is fogalmazott: ha tükörbe nézve nem szép a képünk, akkor nem a tükröt kell összetörni. Mert ha megmarad az elmúlt két esztendő fejlődése, akkor valóban lesz esély rá, hogy a Pannon Bormustra több legyen más hazai borversenyeknél.

A napokban idén is megrendezésre került a Kőérberki úti főhadiszálláson a Bortársaság Bortavasz nevű partnertalálkozója, ahova egyébként borszakírók is meghívást szoktak kapni. Tavaly is zsúfolt és szerintem elég nagy sikerű volt a rendezvény. Idén is nagyjából 50 hazai borász, közel 150 bora közül lehetett csemegézni, méghozzá egy elég komoly merítésből (+külföld és a pálinkák, de azokra sajnos már nem maradt energiám). Olyan mint egy szakmai borfesztivál (Gianniék mérték mellé az etyeki szalonnát és sonkát). Ezeken a rendezvényeken mindig jó az esély ígéretes hazai gyöngyszemek kifigyelésére, de még nagyobb öröm, hogy olyan borászorgánumokkal lehet személyesen szót váltani, mint Bussay László, Németh Attila Gábor vagy ifj. Franz Weninger. Fehér kör, vörös kör, édes kör (beépítve a fehérek közé). Jó hír azoknak, akik az én terjengős bevezető okfejtéseim helyett szívesebben olvasnak a 4 napos hétvégén száraz borleírásokat (pár édessel) - íme a maratoni sor:

Ezúttal partnerként, hivatalos úton nyílt alkalmam eljutni erre a nagy szabású, és még nagyobb merítésű bemutatóra, ahol a hazai borkereskedések borkereskedése, a Bortársaság próbálta meg összehozni a szakmabelieket, nagyker-partnereket a szortimenttel egy kimondottan színvonalas, fél napos rendezvény keretein belül (külön buszokkal vitték a népet belvárosból, számos borász jelen volt stb, úgyhogy összességében le a kalappal, egyedülálló kezdeményezés). A továbbiakban nem szeretnék ennél szárazabban és személytelenebben fogalmazni az eseményről. Örültem a meghívásnak, tényleg rengeteg olyan tételt vizsgálhattam meg itt, melyet amúgy nem tudnék (gyakorlatilag minden komolyabb borászat jelen volt). Beszéljen helyettem a kiszemelt 44 bor.

Az idők folyamán hivatásommá vált ’borkedvelés’ szép lassan többfajta értelmet is nyert számomra. Egyrészt a kereskedelem révén a borkedvelés szép lassan átment borkedveltetésbe. Eleinte tehát a saját ízlésem feltérképezését követően olyan bort/borokat kezdtem el keresni, mely lenyűgözi a.) az önjelölt borértőt (egy borboltos számára kezdetben a pénzes szakbarbárok lenyűgözése tűnik a nagy kihívásnak); b.) egy átlagos, mondjuk úgy alkalom szülte borfogyasztót (a maga nemében számomra ez is szép kihívásokat tartogat: „paprikáskrumplihoz kéne valami finom bor estére...” vagy „kóstoltam tavaly a borfesztiválon egy bort, a haver standjánál, azt hiszem kékfrankos is volt benne, ilyen sárgás címkéje volt, de másra nem emlékszem, nagyon jó volt...volna önöknél ilyesmi??”) és végül c.) a borok iránt nem/alig fogékony, mondjuk úgy lelkes kezdőt („ajándékba vennék egy bort a páromnak, aki nem boros, DE próbálom vele megszerettetni”).Kérdéseikre, bennem is fölmerült a nagy kérdés: Hogy lehet őket megfogni EGYETLEN egy borral?!

Lőrincz Györggyel kapcsolatban bizony számtalanszor bizonyságot nyert már, hogy rendkívüli érzékenységgel közelít nem csak hivatásához, hanem mindenhez, amihez hozzányúl. Egy igazi kis gyertyaláng az egri borvidék éjszakájában. Egyszerre modern és hagyományszerető, egyszerre tudatos és természetes, egyszerre kedves és erőteljes, határozott. Mi 2005-ös Ferenchegy Chardonnay-ját szerettük meg legelőször...de talán nem hazudnék, nem is túloznék, ha azt mondanám, hogy ez az érzékenység jelen van minden egyes borában. A címkék, a fantázianevek minden laikust levesznek a lábukról (még akkor is, ha néha kicsit erőltettek, néha már kicsit túloznak, de A kutyafáját....Kedvesek is, Boldogságosak is). Ami pedig a borokat illeti, minden borkedvelőt meggyőznek arról, hogy a St. Andrea a szakértelmet és a már említett érzékenységet képes felszínre juttatni a borokon keresztül is. Létezhet igényesség, kiegyensúlyozottság nagy tételben is. A terroir szeretete, a természet felé közölt áhitat, az Istenhit, az alázat és szerénység a többi ember, kolléga, érdeklődő felé mind-mind integrálódott koncepciójukban, mellyel néhány év alatt a legnagyobbak között értek révbe. Majd 2009-ben sokak örömére végre az év borásza címet is ők kapták meg.