Pár napja az egri bikavér márka mai helyzetképéről számoltunk be. Mai posztunk pedig remélhetőleg az egri terroirszemlélethez visz majd minket közelebb, legyen az bármi is. Dűlőkről beszélni ma már szinte kötelező, ha borról van szó. Nem csak Hegyalján vagy Burgundiában dübörög a terroir-őrület, de Szekszárdtól, Mátrán át immár Egert is elérte ez az egyébként nyilván izgalmas és érdekes szemléletmód. Fajták jönnek és mennek, a klíma változik, a közízlés sem éppen állandó, de a termőhely örök narratíva (bármelyik borvidék számára). Kérdés persze, hogy mit lehet megmutatni ebből fehér vagy éppen vörösborokon keresztül egy adott borvidéken? A konkrét egri víziót nem igazán fedeztem fel, de íme az ő válaszuk a kérdésre. 

Most is tiszta, finom, friss sötét és pirosas gyümölcsök, fűszerek, elegáns hordó, tejszínes cappucinoval. Édeskés gyümölcsök és földesség ízben. Nagyon szép, telt idomú, vállas, hosszú, gazdag korty. Dohány és finomszemcsés tannin. Kellemes és egyensúlyos, de kellően tartalmas is. Sok gyümölcs, koncentráció, test, érlelhetőség. Ismét egy példás bikavér Thummereréktől. Ha ezt a borkategóriát és a hűvösebb klíma hazai vörösborát kéne bemutatnom valahol, úgy tűnik ez a pince a legbiztosabb választás.

Sokféle boros díj van hazánkban. Kicsit mind másképp működik, de 2007-ben Rókusfalvy Pál a Vinum Praemium Alapítvánnyal gondolt egyet és elindított egy olyat, ami talán követhetőbb, talán igazságosabb, talán reprezentatívabb minden tekintetben a többinél. Ha esetleg nem lenne az olvasó képben, hogyan működik a Borászok Borásza díj, most részletesen levezetjük, aztán a Top 50 Kóstoló Körének tokaji borait mutatjauk be. A tavalyi felhozatal parádés volt, lássuk idén sikerült-e überelni!

Egyszercsak 2019 lett. Mintha tavalyelőtt lett volna, hogy 2007-ben először odaítélték a Borászok Borásza elismerést (**Demeter Zoltánnak), amolyan „kontra-díjként” elindítva valamit, mely egyértelműen feddhetetlenebb, hitelesebb életműdíj szeretne lenni a boros elismerések valóságos tengerében. Rókusfalvy Pál hívta életre a kezdeményezést, melyet az idő is szépen igazolni látszik. Közben eltelt 12 év, s idén is 50 jelölt közül szavazhattak a hazai borászok egymás közt, hogy aztán áprilisban kiderüljön, ki is lesz a jobbak legjobbja. Gratulálunk minden jelöltnek! A névsoron végigpillantva öröm látni, hogy a hazai élvonal objektív szompontok alapján is szerepelni tud közös platformon, és hogy díjat odaítélni a korszellem értékeinek megfelelően is képes a borszakma. Ebben az évben kicsit komolyabb keretek közt lehetőség nyílt együtt kóstolni a korábbi nyertesekkel és az idei 50 jelölttel, méghozzá nem is akármilyen csillagzáporral, egészen 9 pontig:

A szín bőven nem tükrös, opálos téglás és egy porózus kis kiválás gyanúja ízben is igazolást nyer. De az illat tiszta: piros gyümölcsös, hecsedlilekváros, főtt, kompótos, málnás (hidegen, kitöltés után, aztán rájövök, hogy fölösleges volt behűteni igazából, nem édes borként kell ezt kóstolni). Szellőzve jön egyfajta izgalmas késői szüretesség, némi botritisz, gomba, avar, dohány és csak halványan a korosság.  Izgalmas, sok érett gyümölccsel tűzdelt palackbuké! Ízben eleinte határtalanul zamatos, édes, érett gránátalmás, cseresznyés korty, aztán meglepő savak adnak neki fanyarságot és szárító ízeket. (Porózus kiválás érezhető némely kortyban.) A 15-ös szesz is melenget kissé, és a korty végén megmutatkozik már az érettség néhány csalhatatlan jele. Nincs mese, 10 éves bor, de mégis őrzi még gyümölcseit, szépségét is. Bontás előtt hagyjuk ülepedni talpon a palackot, rendes vörösboros hőmérséklet alatt igyuk (13-15 fok). 6

Hol is kéne kezdődnie a szakmán belüli kommunikációnak? Hagyomány alakult ki a Kakas-dűlőben pár éve. Gervai János (Onyx* - headsommelier) és *Demeter Zoltán közös szervezésében egyre népesebb szakmabeli csapat/baráti kör verődik össze augusztusban, hogy valami kis tematika mentén beszélgessenek, megosszák egymás közt saját tapasztalataikat különféle témákkal kapcsolatban. A nap alaptematikája a kadarka volt, de utána természetesen a környékbeli neves borászok jóvoltából száraz tokajiak is kerültek a poharakba. Közben mesélt a kadarka és a furmint múltjáról Nagy Kornél, történész, jelenéről pedig Kovács Tibor, a Hétszőlő színeiben. Sok téma felszínre került az édesítés betiltásától, a régi és a mai borsajtó szerepein át a bioművelés és a klónkísérletek kérdésköréig. Mindenki tudott és mindenkinek lehetett újat mondani és ez a legjobb az egészben.

Egy nappal a Kakasban tartott Demeter Zoltán-Gervai János-féle kóstoló előtt (poszt is lesz) különleges élményben volt részem. A gróf fölvitt a hegy tetejére. Biztos vagyok benne, hogy sokan az olvasók közül jól ismerik a Nagy-Eged-hegy potenciálját és újkori történetét is. Vagy legalábbis hallottak róla. A legjobb egri Grand Cru, gazdagon mészköves talajjal. Déli oldalának Mária-szobor fölött parcellái (=Nagy Eged-hegy) kiváló borok készítésére predesztinálják ezt az európai viszonylatban mérve is speciális termőhelyet. Már megjelenésével is emblematikus pontja Egernek. A legmagassabban telepített magyar szőlők mind Bukolyi László munkájának köszönhetők: „Pár éve feljöttünk ide a feleségemmel megnézni egy egri tüzijátékot.  Inkább megmosolyogtató volt innen, fentről nézve a dió méretű színes buborékok látványa…”

Lőrincz György legdrágább fehérbora. Furmint és Chardonnay házasítása a Nagyeged Mária-szobor alatti részéből. Banán, trópusi gyümölcsök, széles, dús nagybor. Széltében, hosszában sok. Vastag, húsos, sós, picit fémes, picit alkoholos, amitől picit lusta is. Sokminden történik a kortyban. Remélhetőleg az idő rendezi majd a kilógó részleteket.

Lőrincz György nagyot és merészet álmodott a Nagyegeden. Pontosabban mostmár ott is. Mária szobor, tudatos új telepítések, nagy fehér és persze nagy vörösborok képét előrevetítve. A St. Andrea nagyjából 2006-2009 körül került igazán a figyelem középpontjába, ami persze nem jelenti azt, hogy ma ne venné körül nagy érdeklődés rezdüléseit. Volt közben nem egy kiváló Merengő, megbízható Áldások, vidám Kutyafáják, csillaggá alakult Napborok, majd emlékezetes kadarkák és dűlős fajtaborok után egymás után érkeztek a bikavérek, főként superiorok. Itt van az első grand superior is. Az újonnan épülő brand ára okozott is sokféle reakciót… Bár talán annyira nem is volt zajos visszhangja a 26ezres árnak, mint amennyire lehetne (vagy lett volna mondjuk tíz-tizenöt éve). Talán már túl vagyunk azon, hogy egy bornak az ára tarkón vágjon minket. Facepalmozó-szkeptikusok úgyis lesznek mindig, ahogy kíváncsi hedonisták és rajongók is; a borok pedig így vagy úgy, de mindig megtalálják a maguk végső, méltó helyét. Megérkezett tehát közénk a Nagyeged Bikavér Grand Superior első évjarata mint a legdrágább magyar vörösök egyike:

Kell-e még külön ecsetelni a Gróf Buttler kapcsán a korszakokat; Bukolyi László jelentősségét és ellentmondásos szerepeit, a látszólagos hanyatlás utáni 'gb' borok áruházi sikereit, Herczeg Ágnes szerepvállalását? Benedek Péter után egy másik fiatal borászra, immár Adamovich Károlyra hárultak a borkészítés feladatai. Az itt kóstolt borok még részben kettejük csapatmunkájából születtek meg. Konkoly Mihály sommelier meghívására érkeztem a Kogart Házba múlt héten, hogy megismerjem általa, Mikuska Péter, új birtokigazgató és persze a borász jóvoltából a pince jelenlegi helyzetét és borainak jelenlegi karakterét is.